Ha jól számolom, fél évszázada állok a sparherd mellett, és soha nem jutott eszembe, hogy másra cseréljem a fakanalat. De tavaly december 16-án, amikor szemem fénye, Mira unokám megszületett, elhatároztam, hogy naplót írok neki. Nem a nagy dolgokra gondoltam – azokat meséljék el majd a szülei -, hanem a hétköznapok ezernyi apró, tűnékeny darabkájára. Amelyek ma fontosak, mert ezek töltik ki az életünket, de holnapra nagy valószínűséggel elfelejtem. És ha nem marad nyoma, akkor hogyan mesélhetném el neki, amikor felnő, hogy milyen is az élet 2010-ben a mi családi vendéglőnkben?
Addig pedig talán másokat is érdekel, hogyan mennek a hétköznapok a Rosenstein Vendéglőben. Igyekszem lejegyezni azt a színes világot, amelyik naponta itt forog körülöttem híres emberekkel és kedves ismeretlenekkel, akiket egyformán szeretek elbűvölni az ételeinkkel. Erre majd esténként jut időm, amikor egy kis szusszanásra a családi körasztalhoz ülök. Ilyenkorra már befejezem piaci körútjaimat, megfőztem és ellenőriztem mindent, dicsértem és szidtam mindenkit - érdeme szerint.
Most is, hogy ezt a bejegyzést írom, a családi asztalunknál ülök. Szeretem ezt a helyet, mert innen jól belátható a vendégtér, és mennyei zene füleimnek az onnan érkező zsibongás.
Érdekes, hogy nemcsak mi szeretjük ezt a nagy körasztalt, hanem az amolyan megtiszteltetés-számba megy, ha valakit ehhez invitálunk. Nem mintha itt más lenne az étel vagy a levegő, de ennek az asztalnak külön légköre van. A vendégek azt gondolják, kitüntetés, ha itt foglalhatnak helyet, pedig fordítva van: nekünk megtiszteltetés, amikor ránk nyitják az ajtót.
Utolsó kommentek