Ez arról jutott eszembe, hogy néhány napja vendégem volt egy kollégám. Akivel nem ápolok különösebb baráti viszonyt, de ismerjük egymást, mindketten régi motorosok vagyunk a szakmában. Azt mondta, amikor felhívott, hogy halkocsonyát szeretne enni. De arra az ízre vágyik, mint ahogyan az anyukája készítette az ő gyerekkorában.
A halkocsonyát speciel elég sokféle módon tudom elkészíteni, de addig faggattam, amíg megtudtam, hogy milyen volt az a bizonyos, emlékezetes, a feledhetetlen. És persze úgy nézett ki, úgy is tálaltam. Ez nem egy szokatlan dolog nálunk, de azt azért hozzáteszem, hogy ebből az ételből csak két adag készült, és ez nem az a mennyiség, amekkorára kalibráltuk a konyhánk kapacitását. De azért megfőztem a kollégámnak és a társának. Mint ahogy más vendégemnek is, ha azt látom, hogy egy mélyen rezgő érzelmi húr pendül meg egy-egy étel nevének említésekor.
Lehet, hogy ez nem egy nagy dolog, de nekem jó volt látnom, hogyan lesz egy kollégából meghatott és boldog vendég.
Utolsó kommentek