A költői kérdésen a nyár vége óta töprengek. Akkor történt, a szabadságunk idején, hogy – rendes szokásommal ellentétben – plázázni voltam. Erre egyébként nincs időm, de úgy hozta a helyzet, hogy többször, több bevárlóközpontban is megfordultam, ott volt valami dolgom. Megdöbbentettek azok a tapasztalatok, amelyeket eközben szereztem arról, hogy milyen a plázás vendéglátás.

Amikor a szomszédos Arénában vásároltam a kánikulában, megszomjaztam egy hideg limonádéra – idén nyáron ez volt a kedvenc üdítőm. Felültem az egyik kávézó pultjához, ahol szendvicseket, palacsintákat is árultak. Ültem, ültem, elég sokáig, anélkül, hogy megkérdezték volna tőlem, mit akarok.  A pultos unottan mosogatta a tányérokat, és úgy nézett át rajtam, mint az üvegfalon. Jó tíz perc múlva kezdtem elveszíteni a türelmemet. Akkor kérdezte meg a túloldalról valaki, hogy mit kérek. A limonádé rendelésem blokkslejfnijét a pultos letépte, és unalmából mit sem veszítve, elém tette a limonádét. Megittam, fizettem, és elsomfordáltam. Arról a helyről, ahol a jelek szerint nem szoktak köszönni, és nem kérdezik meg a vendéget azonnal, hogy mit szeretne. Persze ez is vendéglátás, de nekem nem ez a szakma. Hanem az odafigyelés, a törődés, a foglalkozás a vendéggel.

A másik esetem a Camponában történt, a feleségemmel jártunk ott, csekkeket adtunk fel. A nagy melegben megkívántuk a fagylaltot, én meg a hideg limonádémat. Leültünk a postával szomszédos folyosón a bokszok egyikébe, és vártunk vagy 15 percet. Amikor a felszolgáló úriember elénk került, és megkérdezte, mit szeretnénk. További 15 perc múlva kihozta a fagyit, az üdítő lemaradt valahol, aztán eltűnt, soha többé nem láttuk. Rajtunk kívül négy-öt ember ült még ezen a placcon, a kávézó belső helyisége pedig teljesen üres volt. Amikor fizetni a pulthoz indultam, láttam, hogy a személyzet két-három tagja zavartalanul beszélget egymással. A pultos pedig azt mondta nekem, hogy egyedül nem győzi a munkát. Kérdeztem, hová lett a minket kiszolgáló úriember? Azt válaszolta, hivatalos dolga akadt, ezért nem tudott velünk tovább foglalkozni. Már akkor sem értettem, mi lehetett annál hivatalosabb dolga, mint a vendég kiszolgálása? Persze azonnal előjött belőlem a szakma, és tovább kérdezősködtem. Miért tesznek ki asztalokat a folyosóra, ha nem győzik a munkát? Mert a főnök azt mondta, hogy ki kell tenni – ez volt a válasz. Hol a főnök? – kérdeztem. Szegeden.

Kifizettem a fagylaltot, és jó szomjasan, már megint rossz érzéssel kellett elsomfordálnom a felháborodott személyzet elől, mert szólni merészeltem.

Volt persze jó tapasztalatom is a plázákban, de figyelve ezeket a fiatal embereket, nem értem őket. Ha valamit el akarnak érni a következő életben, akkor azért tenni is kell valamit. Például rendesen, odafigyeléssel végezni a munkájukat. Ez a nemtörődömség engem nagyon bántott és bánt a mai napig, mert rossz fényt vet az általam nagyon szeretett szakmámra.

A tulajdonosoknak jobban kellene figyelniük arra, hogy megtanítsák a szakmai követelményeket. Az alkalmazottak addig jogtalanul siránkoznak rossz helyzetük miatt, ameddig nem tanulnak meg tisztességesen bánni a vendéggel, amíg nem tanulják meg közös szakmánk minimális alapjait.